foto1
foto1
foto1
foto1
foto1
Üdvözlöm honlapomon! Célunk, hogy ezen portál hasznos információforrás legyen az otthoni zenehallgatók számára a hifi, zene, zenehallgatás témakörében. Ennek megfelelően a főmenü segítségével kereshet írásaink közül, melyek remélem elnyerik tetszését. Amennyiben nem talál információt az Ön által preferált termékről, szívesen látjuk fórumunkon is!Bővebben...

Audioland

Hírek, információk a hifi világából, zenekultúra

Szavazás

Ha show...

Mindig kimegyek, érdekel a hifi - 25.6%
Csomó ismerőssel össze lehet futni, megyek - 1.2%
Még nem tudom - 39%
Ez sem a régi, már nem megyek - 13.4%
Sosem mentem, most sem fogok - 20.7%

Összes szavazat: 82
Ez a szavazás már befejeződött : 04 nov. 2016 - 18:53

Audioland a Facebookon

Elméletek és a valóság - I. A HANGSZEDŐ

Írta: Nagy Gábor Pál
 
A hangszedő
Virtuális utazásunkat a lemezjátszó, mint első számú (???) műsorforrás lélektanába célszerűen a legérzékenyebb résznél, a hang, mint elektronikus jel kezdőpontjánál, a hangszedőnél fogjuk elkezdeni.
 
Aligha van olyan az olvasóim között, aki ne volna tisztában a hangszedő mibenlétével. Viszont, a továbbiak végett, hogy (legalább erre a kis időre, a cikk erejéig) mindannyian úgy tekintsünk erre a részegységre, hogy az elkövetkező ismeretek könnyen befogadhatóak legyenek, definiáljuk mégiscsak, mire is jó egy hangszedő?
Az ideális hangszedő a hanglemez barázdáiban tárolt rezgéseket alakítja át elektromos jellé, oly módon, hogy a barázda modulációkat a jobb és bal csatornából minél kisebb áthallással ( diszkrét csatornaként ), minél alacsonyabb követési hibával (torzítással), minél szélesebb frekvencia tartományban, minél nagyobb dinamikával és minél jobb jel-zaj viszonnyal alakítja át.
 
 
 
Beállítási problémák
A fentiek megközelítő elérésére van néhány alapvető feltétel, amit a hangszedő számára biztosítani kell(ene). Ezek röviden: ideális tű-nyomóerő, ideális VTA – vertikális letapogatási szög, horizontális letapogatási szög és túlnyúlás, ideális azimut – a tű merőleges a lemez síkjára, ideális hangkar-hangszedő rezonancia pont, ideális lezárási impedancia, ideális antiskating, ideális hangkar csillapítás, minimális elmozdulás-ellenállás minden irányban, és egy virtuálisan végtelen merevségű, ugyanakkor 0 saját tömeggel rendelkező kar.
 
Mint látható, háklis egy jószág a hangszedő, nem szalad neki csak úgy, mezei módon a barázdának. Nincs könnyű dolga, az biztos, mert a fenti elvárásait mi, mezei zenebarátok nem tudjuk maradéktalanul teljesíteni, a legjobb szándék mellett sem. De miért nem, az ég szerelmére? Mi akadályoz bennünket ebben?
 
Ideális tű nyomóerő…
A tű ideális nyomóerejét a felfüggesztés lágysága és a tűprofil együttesen határozzák meg. Ezt az értéket a gyár kiszámítja, megadja az adatlapokon, elvben be is tudjuk állítani, álló helyzetben. Azonban, abban a pillanatban, ahogy a tű a barázdához ér, minden előzetes számításunk máris kuka. Ugyanis, a tűerő menet közben állandóan változik. Teljesen sík lemezen nem nagyon, de ahogy a lemez némi hullámosodást mutat, az a tűerőt nagyban befolyásolja. A dolog arra a szituációra emlékeztet élénken, amikor nagy sebességgel szakítunk a verdával az úton, aztán egyszer csak hirtelen jön egy meredek lejtő, és mi rémülten, torkunkba nyomuló gyomorral konstatáljuk, hogy egy darabig nem voltunk urai sem az autónak, sem a fenekünkön érzett gravitációnak. Nos, az a hirtelen eltűnő gravitáció felel meg a tűerőnek, ami épp így tűnik el a rémült tű alól minden egyes barázda-hullámvölgyben.
 
Mi a megoldás? 
Első számú fegyverünk a hangkar ellensúlyának a lemez síkja alá süllyesztése, így jó eséllyel csökkenthetjük a hangszedő túlmozgását a barázda-hegyeken, s ekkor a tűerő – bár változik – mégis egy kezelhető tartományon belül maradhat.
 
Nincs vége, van más is a tarsolyunkban. Ha jól választottuk meg a hangkar-hangszedő rezonancia pontot, az is belejátszik a tűerő megfelelő szinten tartásába. Erről később.
 
Jellemző tévhit, hogy a kisebb tűerő kisebb lemezkopást, ezáltal hosszabb élettartamot is jelent egyben. Ennek épp az ellenkezője igaz – az ideális tűerő tartományon belül. A nagyobb tűerő pontosabb barázda követést eredményez. A barázda épp a nem elégséges tűerő okozta követési hibák miatt kopik erősebben.
 
A tűerő helyes beállítása a gyári tól-ig tartomány 2/3-ában van, de ha kevés a hullámosodott lemezünk, lemehetünk a középértékre is.
 
Ideális VTA…
A VTA ( angol rövidítés, Vertical Tracking Angle, vertikális letapogatási szög ) szintén egy gyári specifikáció. Ez adja meg, hogy a megfelelően beállított hangszedő esetén a tűszár milyen szöget zár be a lemez síkjával. Normális esetben, egy jól beállított hangszedő teteje párhuzamos a lemez síkjával lejátszás közben, a tű pedig függőleges, oldalról nézve merőleges a lemez síkjára. Mivel a tű a tűszárban nem merőlegesen ül, emiatt a tűszár szöget zár be, ez a VTA. A gyári specifikáció erre az esetre vonatkozik, akkor, amikor a tűnyomás a megadott határok között középértéken van. Na, most a nagytudású mezei lemezjátszós dörzsölgeti a markát, ezt nem lesz nehéz beállítani… Nem hát, álló hangszedőnél, egy átlagos lemezre. De minden lemez más vastagságú, szevasz VTA…
 
Időnként a VTA értéket saját jószántunkból el szoktuk állítani, szándékosan idézve elő tökéletlen állapotokat. Ugyanis a VTA értékkel a hang jellege is változik. Ha a hangszedőt kissé előre döntjük, a magas hangok nyíltabban kezdenek szólni, a mélyek visszahúzódnak kissé. Hátra döntve épp ellenkezőleg. Ezzel – nem túl széles határok között – lehet kompenzálgatni bizonyos hangszedők eredendő karakterét, hozzáigazítva a meglevő rendszerünkhöz és meglevő hallásproblémáinkhoz….
 
Az ideális horizontális letapogatási szög – de mégis, melyik???
Hülye kérdésnek hat, tudom, de mégiscsak jogos. Ugyanis az idők során 3 különböző elmélet is a felszínre tört arról, hogyan kellene a hangszedőnket a barázda húr-irányába állítani. Három név, három beállítási módszer. Baerwald, Loefgren és Stevenson… Baerwald a szöghibára minimalizál a széleken, Loefgren torzításminimumra, míg Stevenson mindkettőre próbál – és egyikre sem sikerül.
 
A közkézen forgó „protractor-ok” vagyis beállító sablonok főképp Baerwald pártiak, de van olyan korrektebb beállító sablon, amely mindhárom beállítást lehetővé teszi. Szerintem inkább Loefgren, de én nem szoktam vizet facsarni ebből a beállításból, mert a lemezen összesen 2 olyan pont van, amelyiknél jó a szög, a többinél úgysem jó. Ha egy kicsivel elállítom (szemre) a hangszedőt, maximum a két ideális pont nem ott lesz, hanem odébb. És ??? A lemezgyárak nem a Loefgren nullpontra fogják miattam a kedvenc számaimat a lemezre vágni… Ha a túlnyúlás értékét beállítjuk ( ez a tű túlnyúlása a lemeztányér középpontján, ha a kart annyira beforgatjuk, hogy a hangszedő hossztengelye a lemeztányér (csapágy) középpontján haladjon keresztül ) akkor nagy baj nem érhet, beállítjuk a hangszedőt a karban a két csavarsliccel párhuzamosan, és már jók vagyunk. Kivétel a Shibata tű, ott nem lehet ennyire lazának lenni, muszáj mindent a végletekig elvinni.
 
 
 
Az ideális azimut
Nagy tévedésben vannak, akik benyelik azt a tévhitet, hogy a hangszedő – bármely hangszedő… - gyárilag ideálisan be van állítva, itt kérem azimut hiba nem lehet… Pedig, DE. A tű a tűszárban sajnos elég sokszor már eleve nem áll függőlegesben, 1-2 foknyi eltérés előfordul. Az azimut hiba pedig követési hibát okoz, ill. a sztereo kép elromlik. Szóval nem árt utánállítani – ha tudjuk. A régebbi, cserélhető shelles karokon a shellel együtt állítható az azimut, nincs gond. A modernebb, vagy egyszerűbb karokon ( Rega, Linn stb.) ezt nem tehetjük meg. Magyar embert viszont nem olyan egyszerű megvezetni, hiába minden angolszász naív huncutság. A szittya megoldás az, hogy a kar és a hangszedő közé papírdarabot helyezünk, szemből nézve azon az oldalon, amerre a tű ferdül. Volt a kezemben nemrégen olyan hangszedő, ami kapott egy pofont barázdabillegetés közben, így az azimutja kb. 15 fok lett. Ez elég durva, de még mindig kompenzálható ( a megrendelő határozott kérésére ) egy ellenállásláb darabbal, papírszeletke helyett… Nem voltam büszke rá, de működött.
 
 
 
 
Az ideális hangkar-hangszedő rezonancia pont
Kedvenc témám, már sokszor írtam erről, nem kizárt, hogy a Kedves Olvasó már olvasott a tollamból erről itt-ott. Mint a lemezjátszás szinte bármely paraméteréről, erről is megoszlanak a vélemények.
 
A szakirodalom majdnem egyöntetűen egy 8 és 12 Hz közötti értéken belül tartja ideálisnak az értékét, míg ennél fórsriftossabb hobbytársaink 9-11 Hz közé szűkítenék a mozgásteret. Látható, hogy a „tutti” érték mindenképpen a 10 Hz. Oké, de mi van, ha ettől jelentősen eltérünk?
 
Jó esetben „csak” a hangkarakterünk változik meg, túl alacsony rezonancián a hang sötét tónusúvá, mélyben erőteljesebbé, mackósabbá, magasban pedig fénytelenné válik. Túl magas rezonancián a mélytartomány megy el, és a magasak kiemelődnek. Rossz esetben, ha a futómű nem elég rezgéscsillapított, jelentős követési hibánk lesz, és a hangszedő veszettül mozog fel-le a karral együtt.
 
Általánosságban szerintem az alacsonyabb rezonancia pont jobb mint a magasabb, egy jó futóművel nyugodtan le lehet menni 8 Hz-re is, annál lejjebb már nagyon hallható lesz a hangminőség változása.
 
Hogyan számoljuk a rezonanciát? (Trükkös….trükkös…)
Nem számolgatjuk, mert van internet, és ott az online rezonancia kalkulátor, tök jó. Arra kell figyelni, hogy a mozgó tömeg az a kar+shell+csavarok+hangszedő együttes tömege, míg az engedékenység értéknél tudnunk kell, hogy a japánok máshová specifikálják a hangszedőiket, mint mi Európában, vagy a jenkik odaát. Az európai szokás a 10 Hz-re megadott érték, a japán a 100 Hz-en mért. Ha a gyár a statikus értéket adja meg, az mindenütt ugyanannyi, annak kb a fele a 10 Hz-es érték, és annak a 3/5-öde a 100 Hz-es. Pl. Egy japán hangszedő specifikált engedékenysége 6,5 cN/mm akkor annak a 10 Hz-en mérhető (európai) értéke 6,5 x 1,8 = 11,7 , ezzel kell számolni a valós rezonancia pontot.
 
Ideális lezáró impedancia
Erről is írogattam már eleget itt az AudioWorld-ön, most csak gyorsan összefoglalnám. Egy hangszedő magas frekvenciákon tapasztalt viselkedését nagyban befolyásolja a tekercs ú.n. lezárása, vagyis hogy a tekercs, mint generátor, milyen látszólagos ellenállásra dolgozik. MC hangszedők esetében a gyártó mindig megadja a jó értékeket, nem kell agyalni rajta. Viszont MM hangszedőknél állandóan a nemzetközi ajánlás köszön vissza, az ominózus 47 kOhm, ami ismét csak egy teoretikus érték, szinte minden hangszedő ettől eltérő számokat látna szívesen. A lényeg, hogy a fényes hangú pickupokat kisebb értékkel, a sötét hangúakat pedig ennél magasabbal kell lezárni, hogy jól szóljanak. Ajánlom a figyelmetekbe a korábban erről írt cikkemet e helyen.
 
Ideális antiskating
A lemez forgó mozgásából és a tűerőből eredeztethetően lemezjátszás közben fellép egy, a hangszedő tűjét a barázda belső (bal csatornás) feléhez préselő erő, úgynevezett skating erő. Ez fizika, minden hangszedőnél így van ez, ne vitatkozzunk, kérem… fogadjuk el, és nézzük mi a megoldás. Nos, ezt az erőt ellentételezni lehet, egy azonos, kifelé ható erővel. Ezt nevezzük antiskating-nek, a hangkarokon szinte kivétel nélkül ott a kis beállító csúszka, vagy fellógatható ellensúly. Egyszerűbb esetben, nem kell sokat szőrözni, a kis csúszka skáláján beállítjuk a tűerővel majdnem azonos értéket ( valamivel kevesebbet szokás ) és kész. Ez a Móricka módszer. Ennél precízebben is lehet, komolyabb hangszedők esetében pedig szinte kötelező. Leginkább egy beállító lemezre lesz szükség, és arra kell figyelnünk, hogy az egyre növekvő modulációjú barázdáknál ha először a bal csatornában hallunk torzítást, akkor túl sok a beállított antiskating érték, ha a jobb csatornából, akkor pedig túl kevés. A jól beállított antiskating a kis torzítású lemezjátszás egyik fontos részlete, érdemes rászánni az időt.
 
 
A hangszedő további igényei a hangkarhoz kapcsolódnak, ezekre a következő, hangkarokkal foglalkozó folytatásban térek ki.
 
Design variációk
 
Tű és tűszár
A hangszedő egyik legdrágább részegysége, a tű és a tűszár.
 
Az idők során talán a legtöbb energiát, okosságot, fejlesztést a gyártó cégek ennek a két, helyesebben inkább egy egységnek a fejlesztésére fordították, egészen a legutóbbi időkig, amikor már a meglevőknél jelentősen jobbat nem nagyon sikerül alkotni, így a figyelem jórészt átterelődött a hangszedő test rezonancia csillapítására és a mágneses indukció tökéletesítésére.
 
Kezdetben volt a kúpos tű. Ez az állatfaj nem akar kihalni, életben tartja egy legendás design, nevesül a Denon DL-103, minden idők egyik legzeneibb, leghihetőbb hangú hangszedője. Vagy 40 éve tervezték, studio használatra, aztán tessék, még mindig kapható, nem is túl olcsón. A kúpos tű egyetlen előnye, hogy kevésbé jön zavarba a lemezhibáktól, szinte mindent egyöntetűen lejátszik, és a kopása is egyenletes ha jól van beállítva. Hátránya viszont számos van, a magashang-leképzése mélyen átlag alattian szar, torzítása pedig égbekiáltó. Tisztaságmániás, minden mocskot összegyűjt a barázdából.
 
 
 
A kúpos tű egyik érdekes jellemzője, hogy a hangokat nem mindig azonos intenzitással szólaltatja meg. Részben emiatt (más részben a szabvány hiánya miatt) a RIAA szabvány megjelenése előtt a különböző lemezgyárak mintegy kompenzáció gyanánt, különböző saját vágási karakterisztikákat hoztak létre, a lemezről visszahallgatott felvétel és a mesterszalag közötti eltérések kiegyenlítésére. Legismertebb ezek közül a Teldec ( Telefunken-Decca), a NAB ( National Association of Broadcasters) és a Victor Ortophonic vágási karakterisztikái, amelyek szinte egyöntetűen a magas tartományban adnak hozzá deciBel-eket a felvett hanghoz. Aztán 1954-től a RIAA (Record Industry Association of America) szabvány megszüntette az említett szanaszétséget.
 
Később, a fenti hiányosságok miatt, létrejött az elliptikus tű, amely Robert B.Puleston találmánya (1970). Itt a barázdával illeszkedő felület bal és jobb oldalon is le van kerekítve, így ennek a tűnek a specifikációjában mindig két rádiusz értéket adnak meg, a kis érték a barázda falával érintkező ív rádiusza, a nagyobb érték pedig a tű ellipszisének rádiusza. Talán mondanom sem kell, hogy már megint nem egységes a dolog, többféle rádiusz-pár terjedt el a gyakorlatban. Legáltalánosabb a 0,3 x 0,7mm, de amit itt érdemes figyelni, az a két rádiusz közötti arányszám. Minél jobban távolodunk az 1:2 –től az utóbbi javára, annál finomabban csiszolt a tű, annál jobb lesz a követési képessége. A 0,2 x 0,7 mil csiszolás már a fineline kategóriába esik, nagyon jó magas-hang átviteli karakterisztikával.
 
 
 
Miután a gyártók rájöttek a tűprofil javításában rejlő lehetőségekre, egyre-másra jelentek meg újabb, még jobb tűtípusok. A teljesség igénye nélkül, mintegy törzsfejlődési sorrendben, következett a Stereohedron csiszolás (Pickering) majd ezen a design-ív mentén a Shibata (Quadrohedron). Ezt követte a Hyperelliptikus (0.2 x 0,7) Omura, majd a holland A.J. van den Hul tűje valamikor a 80-as évek elején. Körülbelül ugyanekkor datálódik az Ortofon Fineline (70 mikron Major radius), majd ezután jön létre a Fritz Gyger I és II, végül napjaink legjobb tűi, a Fritz Gyger II S, a Dynavector, az Ortofon Replicant, a Micro Ridge, az Audio-Technica Microline és a Jico SAS. Ez utóbbi 3 típus szinte ugyanazt a csiszolási alakot használja.
 
A tű egyre rafináltabb csiszolása egyöntetűen a magas tartományban tapasztalható követési képesség növelése, a zajszint és a lemez kopásának csökkentése irányába hat. Minél nagyobb felületen érintkezik a tű a barázdával, annál nagyobb felületen oszlik el a tű nyomóerő, emiatt a felületi kopás csökken. Ugyanakkor, a felület a magasság irányába növelhető csak, mert a magas hangok átviteléhez kis érintkező rádiusz kell.
 
Végre van már jó tűnk, de hogyan kapcsoljuk ezt a mágneshez vagy a tekercshez?
Szükségünk lesz egy jól szituált tűszár-ra. A tűszár feladata a tű mozgását bármiféle torzítás, önrezgés, elhajlás, tehetetlenség nélkül átvinni a generátorra. Hát kérem, ez sem fog így, ebben a formában maradéktalanul sikerülni. A tűszárnak tömege, ebből adódóan tehetetlensége, önrezonanciája van, és mechanikai merevsége is véges. Vagyis a fenti elvárásoknak csak korlátozottan fog megfelelni.
 
Mégis, a remény hal meg utoljára, mi megpróbáljuk megközelíteni a lehetetlent. Első kísérletünk a könnyen hozzáférhető, jó rezonancia tulajdonságú alumínium tűszár. Olcsó hangszedőkön még mindig ez járja, filléres, de kielégítő megoldás (azon a szinten). Ha ennél sokkal jobbat szeretnénk, de a költségekkel nem szállnánk el, marad az alumínium, de bevetünk egy trükköt. A tűszár kúposítása intenzíven csökkenti annak rezonanciáit, a hang sokat javul. Olyan mai, felfelé kacsingató büdzsé hangszedőkön találunk ilyeneket, mint az AT-95 vagy régebben a felső kategória modelljei, pl. a Supexek.
 
 
Manapság egy magára kicsit is adó tervező nem éri be ennyivel, egzotikusabb anyagok után néz. Nem mai találmány már az aluminiumnál sokkal merevebb, kisebb tömegű bór (boron) alkalmazása, ami még mindig divat (Nagaoka 200-tól felfelé). Innen még tovább lehet lépni, a nagy keménységű féldrágakövek felé. Leggyakoribb a rubin (Ortofon, Soundsmith) és az ipari gyémánt (Dynavector) használata. Ezek a tűszárak egy hasonló top kaliberű tűvel jelentik ma a hangszedőtechnika csúcsát.
 
 
 
Generátor
Mi a generátor?
 
Amikor egy tekercs körül változik a mágneses tér, a tekercsben feszültség indukálódik, elektromos jel jön létre. A jel nagysága arányos a mágneses tér erejével, a tekercs menetszámával, és a mágneses tér változásának sebességével. A tű mozgását elektromos jellé alakító indukciós kört nevezzük generátornak.
 
Generátor tekintetében 3 technika terjedt el. Az MM (Moving Magnet) mozgó mágneses, az MC (Moving Coil) mozgó tekercses és az MI (Moving Iron) más néven VMS (variable magnetic shunt) vagy IM (Induced Magnet) tipusok, attól függően, hogy a tű az indukciós kör melyik elemét mozgatja.
 
 
 
 
Minden generátor alapvetése hogy a mozgó elem mozgása minél pontosabban kövesse le a tű mozgását. Vannak problémáink itt is:
 
-          A mozgó elemnek van tömege ( innentől tehetetlensége)
 
-          A mozgó elemet a mágneses térben egy pontban kell tartani, kell egy felfüggesztés (fékez)
 
-          A generátor által létrehozott jel mértéke függ a mágneses tér erősségétől
 
-          A Lenz törvény értelmében ellenhatás jelentkezik
 
-          A tekercselés a legritkább esetben szimmetrikus
 
-          A mágneses légrés sem állandó
 
-          A tekercs anyaga befolyásolja a kapott hangot
 
-          A mágnes tömegét nem lehet egy határon túl növelni
 
-          MM hangszedőknél a tű külön cserélhető mechanikai egységet alkot, távolodunk az ideális generátortól,   a tűtartó további rezonanciákat visz a rendszerbe
 
-          MC esetében a kisebb induktancia jobb magashangú átvitelt ígér, de a kimenő jel sokkal kisebb lesz, és  ezzel a jel-zaj viszony romlik
 
Ezen a problémák együttes megoldására mindig van kezdeményezés, csak mindig egy körön belül marad. Hadd említsem meg a 80-as évek Ortofon VMS rendszerét, mint példát. A tekercs és a mágnes is a hangszedő testben helyezkedik el, ami jó, mert erős mágnest lehet alkalmazni, és a tekercs menetszáma is az MM-ekéhez hasonlít, viszont a mozgó mágneses sönt ( lágyvas mag) tömege nagyon alacsony. Egy jó tűvel kombinálva kitűnő rendszer lehet. Ugyanezt az elvet preferálja napjainkban az amerikai Peter Ledermann ( Soundsmith) is, aki Induced Magnet néven árulja ugyanezt, rubin tűszárral és Fineline tűvel párosítva.
 
 
Más cégek inkább a tekercselés és a mágnestér homogenitásban látják a szűk keresztmetszetet. Lehet igazuk nekik is, kiemelkedően jó hangszedőket készítenek (Miyabi, Zyx ).
 
A hangszedő test
A generátor nem lóghat a levegőben, kell valami, amihez rögzítjük (ne essen már szét…) és ami ugyanakkor megoldja a karhoz való rögzítést is (ez utóbbi pedig a generátor-tű lemezjátszás közbeni mechanikai állapotát állítja be).
 
Tehát, kell nekünk egy generátor-ház, vagy más néven hangszedő test. Na, ez se lesz egyszerű pálya. Részben
 
-          nem lehet túl nehéz,
 
-          mechanikailag merevnek kell lennie, jó antirezonáns tulajdonságokkal
 
-          árnyékolnia kell a generátort a külső mágneses tértől ( ha lehet )
 
-          biztosítania kell a karhoz való könnyű felfogatás lehetőségét
 
-          az alakja elő kell segítse a hangszedő helyes beállítását a karban
 
-          hordoznia kell a gyártó design-jegyeit, az azonosíthatóság végett
 
-          könnyen fel-le illeszthető tűvédőt kell tartalmazzon
 
-          könnyen gyárthatónak kell lennie
 
Ahány test, annyiféle. Most itt, csak kiemelnék néhány elmés megoldást, mint próbálkozást az adott problémák részmegoldására.
 
Open baffle (nyitott ház)
A legjobb ha nincs túl sok „ház”, a generátort kell megvédeni valahogy, meg a felfogatást megoldani és bingo. Ennek az elvnek az egyik (régebbi) mintapéldája az EMT TSD-15, amit eleve beépítettek egy shellbe, de azon belül egy nyitott hangszedő generátort találunk. Ugyanez shell nélkül a Benz Glider, vagy a Lyra hangszedői.
 
 
Antirezonáns nem természetes anyagú test
Tipikus példája ennek az Ortofon MC hangszedői, pl az MC 2000-3000 vagy a Rondo sorozat. A 2000-es szériáknál egy kerámia testbe integrálták a generátort, míg a Rondo-k egy speciális műgyanta-keveréket alkalmaztak. Utóbbi jóval olcsóbb, afféle „casibien” (Quasi-bueno) majdnem jó megoldásként.
 
Fa hangszedőtest
Ismert, hogy a különféle fafajtáknak más-más rezonancia pontjuk van. Emiatt a fa hangszedőtesttel nemcsak hogy hangolni lehet a generátort, hanem emellett még ad egy egzotikus, „egymillió dolláros bébi” kinézetet is (ez aztán szokott is jelentkezni az árcédulában) Tipikus példák: Benz Micro Ruby, LP, Gradok, Koetsuk
 
 
Kő, vagy kő-hatású test ( design elem, nincs funkcionális értéke, de remekül néz ki) Tipikusan pl. a Kiseki hangszedői, és a Koetsu drágább modelljei
 
 
Fém, alloy (ötvözet) test, rezonanciaszabályozással
Ennek a technikának egyre nagyobb a keletje, jó eredmények születtek az elmúlt években. Ebben a technikában egyértelműen az Ortofon jár az élen. Jellemző példák: Ortofon MC Anna, MC-90, Dynavector DRT-1.
 
 
 
Nos, ez a leírás elég hosszúra ( és legalább ennyire unalmasra ) sikerült, a továbbiakban igyekszem majd rövidebbre fogni, megígérem :-) . Természetesen ez itt még mindig az ú.n. „említés szintje”, minden egyes részterületbe jobban is bele lehet mélyedni, de azt gondolom, hogy a legtöbb analóg-aspiráns barátunk és hobbytársunk számára ennyi információ több mint elegendő. Ha valahol tárgyi vagy elvi tévedésbe estem, kérem jelezzétek! Köszi a figyelmet!
 
Gábor, AudioWorld
 
Az írás az Audio World - Nagy Gábor Pál engedélyével jelent meg, melyet ezúton is köszönünk.
Az eredeti az alábbi linken található:
 
Szívesen látjuk hozzászólásaikat a fórumunk megfelelő topicjaiban, ahol az esetleges kérdésekre is válaszol  a szerző
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
Copyright © 2017 Audioland. Minden jog fenntartva.