Mentsük, ami menthető - azaz egy 40
éves Sansui lemezjátszó, meg....
...Indy

Egyszer volt, hol nem volt, volt
egyszer egy kis nagy japán cég, úgy hívták hogy Sansui. Egészen
pontosan Sansui Electric Co (Sansui Denki Kabushiki-gaisha). Maga a név, ízlelgessük csak:
Szanszui, sokat mond a hifi berkekben felnőtt zene-, és kütyübarátoknak. Bár igaz, ami igaz, fénykora nem tegnap volt,
sokáig tetszhalott állapotban, megdermedve, pókhálóval borítva
feküdt sírjában, mígnem nevét újra a köztudatba dobta egy
kínai cég. De ne menjünk ennyire előre, mert a jelen, jelen
esetben abszolút érdektelen számunkra. 1947-et írtunk, amikor a
háborúból éppen csak éledező Japánban gombamód kezdtek
szaporodni a különféle szorgalmas vállalkozások, legyen szó
autóról, vagy akár elektronikáról, beleértve a zene
reprodukálása készített eszközöket is. A japán mentalitásnak
meg is lett az eredménye, és ebben nagy segítséget kaptak a
győztes amerikaiaktól. Ők elhozták ugyanis Japánba zenei
kultúrájuk egy darabját is, ami mentén kialakult egy nagyon erős
zenei irányvonal, később pedig saját lábára állva hódította
meg egykori legyőzője földjét.
Köztük volt a Sansui is, Mr. Kohsaku
Kikuchi-val az élen. Kohsaku úr Tokióban dolgozott a világháborút
megelőzően, egy rádióalkatrészeket forgalmazó cégnél.
1944-ben kilépett és saját vállalkozásba fogott, de maradt a
kaptafánál: rádiókhoz való transzformátorokat kezdett gyártani.
A Sansui Electric Co. 1947-ben indult útjára, kezdetben 10
alkalmazottal, szerény, 500 dolláros tőkével. Gyártottak
trafókat, kondenzátorokat, tápegységeket. 1952-re az
alkalmazottak száma már 52 volt és 40 különböző termékből
állt a portfólió. 1954-ben kezdték meg a teljesen önálló hifi
termékek gyártását, így lettek elő-, és végfokok is a
palettán. Ekkoriban már közel százan léptek be reggelenként a
vállalat kapuján, rá két évvel, 1956-ban pedig bemutatták első
csöves erősítőjüket, 1958-ban pedig kihozták az SP-220-as
csöves előfokot a hozzá tartozó Q-3535-ös csöves végfokkal.
Ekkor kezdődött az export is, Mr. Kikuchi célja ebben az időben
az volt, hogy jobb erősítőket gyártson, mint a kor etalonja, a
Scott vagy a Fisher!
1959-re felfutott a hifi berendezések
termelése, a Sansuinak immár 597 alkalmazott bérét kellett
kitermelnie. Sorra jöttek az újdonságok, pl. az SM-88-as előfok,
vagy az SM-20-as rádiós erősítő, amely műfajban később is
sikerült nagyot alkotnia a cégnek. 1961-ben tőzsdére vitték a
vállalkozást, az alkalmazottak száma pedig elérte a 885 főt. A
Sansui értékét akkoriban 417.000 dollárra taksálták. Milyen
messzire el lehetett jutni 500 dollárból, igaz? Utána nem volt
megállás, sorban hozták ki a jobbnál jobb, szebbnél szebb
készülékeket, amelyeknek, mondanom se kell, a hangja is nagyon
rendben volt. Ez volt a japán hifi aranykora, nem sajnálták a
zenefogyasztóktól a jót, akadt fém, fa és üveg elegendő, a
műanyagokat pedig meghagyták másoknak. Talán nem véletlen, hogy
ezek a készülékek a mai napig megörvendeztetik az emberek szívét,
lelkét, hangjuk pedig elvarázsolja őket.

Így történt ez velem is egy tavaszi
napon, amikor egy barátomnál megpillantottam őt, a lemezjátszót.
Első látásra szerelem volt ez, megcsodáltam kellemes, teltkarcsú
alakját, 44 évesen is csillogó krómozását, hibátlanul működő
mechanikáját. Ott állt egy kis komódon, lesütött szemmel,
jobbról-ballról közrefogva Thorensekkel, Lenco-kkal, és ki tudja
még mivel. Ruhája viseletes volt, hiányosan öltözve, de töretlen
lelkesedéssel forgatta meg a fekete korongot. Akartam őt. Annak
ellenére, hogy volt odahaza komolyabb, jobb hangú gyalu, de nem
érdekelt. Jobb volt, de nem szebb, fiú volt, emez pedig lány.
Sajnos akkor és ott még nem lett az enyém, mert lassan hoztam meg
a döntést és mire meghoztam, addigra másvalaki elvitte.

De a sors akarta úgy hogy alig egy
hónap után újra összefussak vele. Azután nem volt megállás,
elhatároztam hogy időt és pénzt nem kímélve visszahozom a
múltból a jelenbe. Valami csillogót, valami impozánst szerettem
volna, a hang másodlagos, de ha jó lesz, hát Istenem, dupla öröm.
Írtam, 44 év. Vagyis 1969. Ekkor gyártotta a Sansui az SR/4040-es
típust. Akkor, amikor a cég értéke elérte a 3.3 millió dollárt,
akkor, amikor közvetlenül 1699 embernek nyújtott megélhetést,
akkor, amikor megnyitották első európai központjukat Belgiumban.
Akkor, amikor bemutatták az AU-999-es erősítőt. De szép idők is
voltak, Istenem! (mármint azoknak, akik akkoriban a világ
boldogabbik felén élhettek). A hatvanas években még bőven a
lemezjátszó volt az elsődleges műsorforrás, már ami a konzerv
zenéket illeti. De a népszerűségük csúcsán álló rádióadók
is jellemzően fekete korongról játszották a zenét. Így aztán
minden valamirevaló gyártó tartott a kínálatban lemezjátszót,
ki ilyet, ki olyat. Amikor az SR/4040-et tervezték, a szíjhajtás
volt a legnépszerűbb, de rá pár évvel megjelentek a
direkthajtású (DD) változatok is.
Nekem is a szíjhajtás a szimpatikus,
a dörzskerekes meg a misztikus. Na de, mit kezdjek a frissen
megszerzett jószággal? Milyen ruhába bújtassam, világosban, vagy
inkább valami sötét árnyalatban pompázzon? Sokáig ezen ment az
agyalás, különböző furnérokkal keltem, feküdtem. Képzeletben
volt ő már nyírbe, birsalmába, mogyoróba öltöztetve, sőt,
tetőtől talpig feketébe borítva is. Eredetileg mogyoró furnérral
készült a gyárban, selyem fénnyel, de én valami csillogóbbat
szerettem volna, magasfényű lakkal. Úgy történt, hogy megláttam
egy ében makasszár asztalt, egy, a hifiben sem kezdő
asztalosmester munkáját. Fel is vettem vele a kapcsolatot, mert bár
apám révén konyítok valamit a fához, olyan szépre, amilyenre
szerettem volna, esélyem sem volt megcsinálni. Már pedig ez egy
ékszer lesz, akárki meglássa! A felújítás a szétszereléssel
kezdődött, a hölgy lemeztelenítésével. Lekerült az amúgy
töretlen plexi tető, a tartószerkezet, a lemezjátszó felső
része, a tányérokkal, motorral, elektronikával együtt. Tányérok.
De micsoda tányérok! A szubtányér is kis túlzással akkora,
amekkorát egy olcsó Pro-Ject csak álmaiban lát, a felső pedig
megvan 310 mm átmérőjű. És a tengely. A tengely úgy túl van
méretezve, hogy ha ráállnék, engem is megpörgetne. A motor is
öklömnyi, 100V-ról üzemel, hiszen ez egy japán belpiacos
példány, három ponton van elszigetelve a testtől.
A karkábelt és a villanyt szállító
drótot leforrasztottuk az elektronikáról, majd a fa káva
elutazott az asztalos üzembe. Ott kerültek bele az RCA csatlakozók,
a földpont és az IEC dugó is. Lassan készült, de aztán az
eredmény minden várakozásomat felülmúlta. Gyönyörűen,
ragyogva érkezett vissza a test, indulhatott a felújítás többi
része. Elsőként bitumenes merevítést készítettem a belsejébe,
így a súlya úgy 10%-al megnőtt. A felső lemeztányér és a
plexi a zsanérokkal együtt kapott egy alapos polírozást, a gyári
négy, rugós lábat három fix alumínium kúpra cseréltem. A rugók
sajnos annyira felkeményedtek az idő múlásával, hogy
gyakorlatilag semmit sem csillapítottak, így lett merevvázas az
SR/4040-es. Ha már szét volt kapva teljesen, elhatároztam, hogy új
karkábelt kap, így került bele egy barátom segítségével
(köszönet érte!) vdH MCS-150-es ezüst kanóc, közvetlenül a
hátsó RCA csatlakozóhoz forrasztva. A kar kétpontos földelést
kapott, egyet a kar közepéhez, egyet pedig a toronyhoz rögzítve.
A szabvány shell-t fogadó karba (VTA is állítható!) egy Shure
Me95ED hangszedőt tettem, de tervben van egy mono Ortofon vagy Audio
Technica beszerzése.
A Sansui elektronikája most csak a
motor indítására, leállítására, valamint a feszültség
frekvenciájának (50-60 Hz) megválasztására szolgál. Vagyis
teljesen manuális lett. A módosításokkal a tömege 11-ről 13
kg-ra nőtt. Na és a hangja, kérdezhetik sokan? Tisztességes,
élvezhető, mi több, szerethető a hang, de bevallom, az elvárásaim
reálisak ezen a téren. Amikor a Sansui SR/4040-et tervezték, nem
volt high-end, a hifi alapjait is csak éppen-hogy fektették le. De
ügyeltek arra, hogy ne csak szép, de jó is legyen, okozzon örömöt,
vagy bánatot, függően a felrakott korongtól, és szolgáljon
sokáig. Úgy, ahogy a gyártó választott szlogenje ígérte:
„Sansui, built for life”. Így került rá a képeimre is ez a
felirat, bízva abban, hogy még sokáig pörög a fekete korong.
Akár ezen, akár másik lemezjátszón. Érdekes lehet még, hogy
hová kerül majd a gésám. Egy vintage toronyba, amit egy másik
nívós japán cég gyártott a hetvenes években, a Kenwood. De ez
egy másik történet, amelynek elmesélésére majd egy másik
alkalommal kerül sor. Addig is, mentsük ami menthető!

2014. október
Az íráshoz a fórum megfelelő toipicjában lehet észrevételeket tenni.