A bécsi klasszicizmus

Szerkesztette: Romhányi László

A XVIII. század közepén egy új szellemi mozgalom bontakozott ki Európában. Az ipar, a kereskedelem és a tudományok fejlődése egy új eszmei áramlatnak az előkészítői. Az új filozófia, a felvilágosodás.
Franciaországból indult ki, s az emberi értelem, a világosság eszméjét hirdette. Alapgondolata a racionalizmus, a szellem szabadsága, s ez a nagyszerű mozgalom a század második felének az európai kultúráját is meghatározta. Ez a korszak hozta meg a zenei életben a művész és munkaadó hűbér viszonyának a végleges megszűnését. (Haydn még több, mint 30 évig élt és dolgozott az Esterházy-hercegek szolgálatában; Mozart 25 éves korában szakított ezzel, Beethoven azonban egy percre sem volt hajlandó művészetével senkit szolgálni, s ő a saját zenéjéből élő szabad művész első képviselője.)

A felvilágosodás eszméje tehát hatott a zenei életre, s kialakult egy új stílus, a klasszikus stílus.

A zenében a körülbelül 1750-1820-ig terjedő időszakot nevezik klasszikus kornak. Ebben az időben a Bécsben élő zeneszerzők, főleg Haydn, Mozart, Beethoven olyan tökéletes csiszoltságú zeneműveket
alkottak, amelyekben a tartalom és a forma egysége hiánytalanul megvalósult. Ez a törekvés az antik kultúrára emlékeztet, ezért nevezték ezt az időszakot klasszikus kornak. A klasszikus szó latin eredetű (classis = osztály). A római adózási rendszerben az első adózási osztályhoz tartozókat jelölte. ("Első osztályba tartozó.")
Később Európa kultúrájában ezt a szót a művészetek körében több értelemben is használták. A XVIII. században például a görög-római elsőrendű, maradandó művészi értékeket jelölték ezzel a névvel.
Gyakran klasszikus zenének is nevezik a komolyzenét, de amennyiben egy szórakoztató zenei alkotás példaszerű, mintaszerű, akkor erre is alkalmazható ez a megjelölés. Ilyen értelemben tehát bármilyen
korszak, bármilyen stílus összegező, letisztult művészetét nevezhetjük klasszikusnak.

A klasszicizmus gyökerei visszanyúlnak a barokk zene utolsó évtizedeihez: ekkor az ún. gáláns stílus, a rokokó divatja kezdte kiszorítani a régimódinak, dagályosnak nevezett barokk komponálási módot. A rokokó finomkodó kifejezésmódját a józanabb polgári gondolkodásmód elvetette, idegennek érezte. Az egyszerűség felé fordult. A művészet érzékenyen reagált erre és együtt haladt ezzel az igénnyel. Egyre többen tanulmányozták az ókor kultúráját, ásatásokat indítottak, hogy a leletek alapján pontosan megismerhessék az akkori életet, művészetet.

A rokokó stílusra jellemző volt, hogy finom dallamosságra, egyszerű harmóniákra törekedett. Főbb képviselői a zenében Bach fiai: Johann Christian Bach, valamint Philipp Emanuel Bach.

Kezdetben az európai országok között az elsőnek polgárosult Anglia vitte a koncertélet szervezésében a vezető szerepet, majd London mellett Párizs lett a zenei élet másik központja. A XVIII. század
második felében azonban Bécs társadalmi életében feltűnően mozgalmas zenei élet bontakozott ki. A császári ház tagjai szinte mind műkedvelő muzsikusok voltak, az arisztokrácia nagy része pedig házi együtteseket tartott fenn, amelyek zártkörű hangversenyeken szólaltattak meg különböző zeneműveket. Bécsben tehát pezsgő zenei élet uralkodott, s a különböző színházi előadások (opera, balett, daljáték), ünnepélyek, álarcosbálok, tűzijátékok, kirándulások, nyári éjszakai szerenádok
mind-mind megannyi alkalmai voltak a muzsikálásnak. A hangszeres muzsika igénye szinte szükségletté vált, a várostéren zenekarok játszottak. A külvárosok dallamvilága behatolt a kastélyok
dísztermeinek zenei világába. A népi hangvétel egyre inkább otthonos lett az úri szalonokban. Megjelentek azok a mesterek - Haydn, Mozart, Beethoven -, akik a népi és műzenei hagyományokat klasszikus magaslaton ötvözik egybe.

A bécsi klasszicizmus tehát olyan stílus, amelyben a dallam a népdalokra emlékeztető tisztasággal és egyszerűséggel szólal meg, s az egész stílus dallamközpontúsága szemben áll a barokk polifóniával.

  I. A bécsi klasszicizmus formai sajátosságai

A XVIII. század közepe táján bekövetkezett stílusváltás természetesen új műfajok születését is eredményezte (szonáta, szimfónia, versenymű, vonósnégyes). A klasszikus műfajok fejlődése azonban elválaszthatatlan a hangszeres zenei formák fejlődésétől. A bécsi klasszikus zeneszerzők művészetében a legkisebb ízektől a legnagyobb méretekig meghatározott, kikristályosodott formavilágot kapunk.

              1.Periódus

A klasszikus formai gondolkodás alaptörvénye a párosság. A páros forma nyugalmat, kiegyensúlyozottságot jelent. A fél ütemet kiegészíti a másik fél ütem, az egyik ütemet a másik, az egyik ütempárt a másik ütempár stb. A formapárok sokszorozódása közben elérünk egy határt,
amikor úgy érezzük, hogy zártabb egységhez jutottunk, egy utat bejártunk, egy gondolatot kifejtettünk, lekerekítettünk. Az ilyen (rendszerint 8 ütemes) egységet periódusnak hívjuk.

A periódus a klasszikus formálás legkisebb alapvető zenei egysége. Két tagból áll, ezek rendszerint egyenlő hosszúságúak, s a dallam és a harmónia szempontjából nyitás-zárás, kérdés-felelet viszonyban vannak egymással. A klasszikus periódus alaptípusa 8 ütemes: 4 ütem előtag +
4 ütem utótag = periódus.

Az egy periódusból álló formát egytagú zenei formának nevezzük.
Ha két különböző periódust társítunk, egyszerű kéttagú formát kapunk.
(A kérdés - B felelet)
Az is előfordulhat, hogy a zeneszerző egy periódus elhangzása után más hangulatú dallamot szólaltat meg, majd ismét visszahozza az első periódust. Így keletkezik az A-B-A szerkezetű visszatéréses háromtagú forma.

   2. A szonátaforma

A szonáta szónak e korban kettős jelentése volt:

1.) mint műfaj, egy vagy két hangszerre íródott 3 vagy 4 tételes ciklikus mű.

2.) mint forma, egy műfajon belül egyetlen tételnek a szerkezeti felépítése.

A szonáta elv uralkodó a klasszikus zenében, valamennyi hangszeres műfaj formai építkezésében megtalálható. A kétrészes szonátaforma a barokk kéttagúságból alakult ki.

A 2 részes szonátaformák második fele sokszor bővült kidolgozásszerű résszel, a fejlődés tehát a 3 részesség felé vezet. Az expozíció és a repríz közé modulációs kidolgozási rész ékelődik.

A klasszikus szonátaforma egyik jellegzetessége a többtémájúság. A témák elnevezése:

I. téma = főtéma

II. téma = melléktéma

III. téma = zárótéma

A főtémát és a melléktémát többnyire átvezetés köti egymáshoz. A szonátaforma egy nagyméretű visszatérő szerkezet.

Expozíció, kidolgozási rész, repríz (visszatérés) coda, főtéma alap hangnemben, átvezetés, melléktéma + zárótéma +1 hangnemben, vagy párhuzamos dúr-moll hangnemben.

Az expozícióban bemutatott témák a kidolgozási részben különböző hangnemekbe kerülhetnek. A témaanyag sokirányú földolgozása az ún. tematikus munka. A kidolgozási rész terjedelme és jelentősége különböző. Lehet néhány ütemnyi, de lehet az expozíciónál jóval hosszabb. A végén legtöbbször az alaphangnem V. fokát hangsúlyozó visszavezetés készíti elő a reprízt. A visszatérő A résznek van egy jellegzetes záradéka, zenei műszóval kódája, függeléke. Nem rendszeresen, de gyakran fejeződnek be kódával a legkülönbözőbb formában írt zenei alkotások.

Az itt megismert szerkesztési mód főként a szonáta és a szimfónia első tételében található.

              3. A klasszikus szimfonikus zenekar

A mai értelemben vett szimfonikus zenekar összetétele a XVIII. sz. utolsó harmadában alakult ki véglegesen. Ez az együttes már árnyaltabb zenekari hangzással fejez ki érzelmeket, hangulatokat. A barokk korban még változékonyabb zenekar a klasszicizmus idején meglehetősen állandósult összeállítást nyert, s a következő hangszercsoportokból és hangszerekből állt:

Hangszercsoportok - A benne szereplő hangszerek

1. Vonások : 1. hegedű, 2. hegedű, brácsa, cselló, nagybőgő

2. Fafúvósok: fuvola, oboa, fagott, klarinét, pikoló, angolkürt

3. Rézfúvósok: trombita, kürt, harsona, tuba

4. Ütősök: üstdob, xilofon, triangulum (fémháromszög), nagydob,
kisdob, pergődob, réztányér, tamburin, gong, stb.

A hangszerelés a zenekar összetételének, a benne szereplő hangszerek szerepének a meghatározása:

A vonós hangszerek valószínűleg keleti, talán indiai vagy kínai eredetűek, de lehet, hogy a perzsák vagy az arabok használtak ilyeneket először. Pontos származási helyüket nem sikerült kideríteni.
A hegedű viola fénykora a barokk kor volt. Kialakulása, fejlődése természetesen nem történhetett máról holnapra. Több mint két évszázados kísérletezés hozta létre Cremonában, az olasz kisvárosban
azokat a hangszercsodákat, amelyeket a XVII. században az Amati, később a Stradivari hegedűkészítő dinasztiák gyártottak.

A vonós hangszerek szinte érzéki árnyalása az úgynevezett vibrátóval érhető el. A vibrátó szó remegést, remegtetést jelent. A vonós hangzást változatossá teszi, ha a húrokat az ujjakkal pengetik. Ezt a játékmódot közismert idegen szóval pizzicátónak (e.: piccikátó) nevezzük.

A brácsa vagy mélyhegedű valamivel nagyobb méretű a hegedűnél, és húrjait öt hanggal mélyebbre hangolják. Hangszíne kissé tompa, emiatt a barokk és a klasszikus korban jobbára csak kísérő szólamokat játszott, a romantikusok azonban már szólóhangszerként is alkalmazták.
A hegedűvel egyidős a nála kétszer nagyobb és a brácsánál 8 hanggal, vagyis egy oktávval mélyebbre hangolt basszus hangszer, a gordonka. Közismert és helytelenül használt neve a cselló. (Ez a szó az olasz nyelvben voltaképpen kicsinyítő képző, tehát nincs külön jelentése. Violoncello = violácska, gordonka.)

Méretei miatt a gordonkát nehéz lenne tartani, ezért az alsó részén egy állítható támasztó rudacska úgynevezett tüske található, amellyel a hangszert a padlón megtámasztja a játékos. A vonós hangszerek közül a gordonka hangterjedelme a legnagyobb. Mély fekvésű hangjainak,
közép- és magas regiszterének sajátosan bársonyos, szólókra alkalmas a hangszíne, amelyet szintén a romantika fedezett föl.

A vonóscsalád legmélyebb hangú tagja a gordon, vagyis a nagybőgő. A zenekari együttesekben általában a gordonkával együtt játssza a basszus szólamot.

A klasszikus zenekar másik jelentős hangszercsoportja a fúvósok, mely hangszercsalád két részre oszlik: megkülönböztetünk fafúvós és rézfúvós hangszereket. A különbség nem az anyagukban van, hanem a megszólaltatás módjában. A fafúvós hangszercsaládba tartozó fuvola a barokk korban élte virágkorát, testvérhangszere a pikoló feleakkora, mint a fuvola, de éles, magas hangja a legnagyobb zenekarból is jól kihallatszik.

Az oboát nem könnyű megszólaltatni, mert a játékosnak az igen szűk nádnyíláson kell átpréselni a levegőt. A zenekarban az oboa hangja nem mosódik össze a többi hangszerével, mert enyhén nazális orrhangú. Ez a különleges hangszín könnyen ábrázol bizonyos érzelmeket, hangulatokat.
Éppen ezért a zenekari együttesekben már kezdettől fogva gyakran szólószerepet is kap. A múlt századig ugyanúgy lehetetlen volt hangolni, mint a fuvolát, ezért például a barokk zenekar Händel ötlete nyomán az oboához hangolt. Bár a modern oboa hangolásán valamelyest könnyebb igazítani, a legtöbb zenekar ma is ezt a gyakorlatot követi.

Az oboa nagyobb testű mélyebb hangú változata az angolkürt. Rejtélyes módon sem a nevében szereplő kürthöz, sem Angliához nincs semmi köze. Hangja teltebb, sötétebb, egy kicsit lágyabb is.

A fafúvós-család basszusa, legmélyebb hangú tagja a fagott. Mivel a fúvós hangszerek hosszúsága befolyásolja a hang mélységét, a fagott legmélyebb hangjához körülbelül 3 m hosszúságú törzsre lenne szükség. Ezért kell kétrét összehajtani, és megfelelő csővel összekötni. A neve is erre utal: a fagott szó rőzseköteget, nyalábot jelent. Ennek a hangszernek mélyebb hangú változata a kontrafagott. Háromszor olyan hosszú, körülbelül 9 méteres, többszörösen hajlított.

A klarinét viszonylag későn, a barokk kor végén, de akkor valósággal üstökösként jelent meg. Hangja simulékony, behízelgő, széles skálájú. Sokoldalúságát mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy napjainkig mind a művészi, mind a szórakoztató muzsikában fontos hangszerré vált.

A rézfúvóscsalád legmagasabb hangú és már időszámításunk előtt ismert tagja a trombita. Mindig megkülönböztetett szerepe volt a hangszerek között, s kezdettől fogva bizonyos előjogok illették meg a trombitásokat.

A kürtöt sokáig kizárólag hadi és vadászati hangszerként használták. Telt, lány hangja, jó alkalmazkodóképessége miatt azonban később a színházi zenekaroktól a templomi muzsikáig bármilyen összetételű együttesben jól megállta a helyét. A trombitafélék családjába tartozik
a harsona, idegen szóval a pozán. Már a középkorban nagyon kedvelték, hangja akkortájt jóval gyengébb volt, mint napjainkban, és így jól alkalmazkodott a legkülönbözőbb hangszerekhez, sőt még az énekhez is.

A legmélyebb hangú rézfúvós a tuba. Többszörösen hajlított, mintegy 5 m hosszú, egyenletesen szélesedő csőből készül. Megfúvásához nagyon laza ajaktartás és sok levegő szükséges. A fúvós hangszereket a klasszikus zeneszerzők általában kettesével alkalmazták, de kivételesen nagy zenekart igénylő művekben fajtánként több hangszer is előfordulhat. A bécsi klasszicizmus idején az ütősök hangszercsaládja is jelentősen kibővült. Míg a barokk zene csak üstdobokat alkalmazott, a klasszikus zenekarban már megjelentek a különböző dobok, és egyéb ritmushangszerek.

A klasszikus zenekar a barokkal szemben már nem alkalmaz continuót. Létszámban és hangerőben nagyobb a barokk együttesnél, hangzása pedig egységesebb, kevésbé szólisztikus. A XVIII. sz. utolsó harmadában született meg a kalapácszongora (németül = Hammerklavier), mely a billentyűs hangszerek történetében nyitott új korszakot, s felváltotta a barokkban használt csembalót és klavichordot. Az első zongorát a Mediciek szolgálatában álló csembalókészítő, Cristofori alkotta meg
17O9-ben. A hangszer mechanikája abban tér el a hasonló alakú csembalóétól, hogy a húrokat nem pengetve, hanem ütve szólaltatja meg egy kalapácsszerű szerkezet. Így működnek az úgynevezett pianínó hangszerek is, annyi különbséggel, hogy ezeken a húrokat nem vízszintesen, hanem függőlegesen feszítik a keretre.

II. A bécsi klasszicizmus műfajai

              1. Hangszeres műfajok

A XVIII. sz. közepén megindul a hangszeres zenében egy egységesítő folyamat, mely az összes műfajt a tételek száma szerint csoportosítja, s 2 alaptípusba sorolja:

III tételes felépítés: I. tétel szonáta forma; II. tétel dalforma v. triós forma; III. tétel rondó

IV tételes felépítés: I. tétel szonátaforma; II. tétel dalforma v. triós forma; III. tétel tánctétel (menüett); IV. tétel rondó.

A műfajok közti különbséget a megszólaltató együttes összetétele határozta meg. Ha a 3 vagy 4 tételes művet 1 vagy 2 hangszer szólaltatta meg, szonátának nevezték. Ha zenekar, szimfóniának. Ha a zenekar mellett megszólalt egy szólóhangszer is, akkor ez a műfaj a versenymű vagy concerto, amely kivétel nélkül 3 tételes.

A kamaraegyüttesek szonátái a hangszerek számáról kapták a nevüket: trió, kvartett, kvintett stb.

                    - A szonáta

Neve az olasz "sonare" = hangszeren játszani igéből származik. A XVI. sz. második felétől kezdve az addig csak énekelt "canzone"-kat (világi dalok) hangszeren is megszólaltatták. Az új műfaj neve: "canson da sonar", rövidítve szonáta lett.

A klasszikus kor előtt szonátának neveztek minden olyan egy vagy több tételes zenedarabot, amelyet nem énekelve, hanem hangszeren szólaltattak meg.

A szonáta tehát egy vagy két hangszerre íródott több tételes mű.

                    - A szimfónia

Az elnevezés eredete: sünfoné (görög szó) = együtthangzást jelent, tehát több hangszer együtthangzását. A szimfónia nem egyéb, mint zenekarra írt szonáta. A XVIII. sz. közepéig egy tételes zenekari bevezető zenét jelentett, míg a több tételes műfajokra inkább a francia nyitány (overture) elnevezést alkalmazták.

A klasszikus szimfónia közvetlen előde a nápolyi opera nyitánya, a sinfonia. Ez a nyitánytípus 3 részes: gyors, lassú, gyors.
Kialakulásához hozzájárult a hangszerelés megváltozása, gazdagodása. A fúvós és vonós hangszín szétválasztása, valamint az a tény, hogy a csembaló kiszorult a zenekarból, egy világosabb, tisztább, könnyedebb hangzást eredményezett.

A klasszikus szimfónia tehát 4 tételes zenekarra írott mű, melynek első tétele legtöbbször gyors és szonátaformát mutat, második tétele lassú (olykor variációs formájú), harmadik tétele menüett vagy scherzo (ABA triós forma), negyedik tétele gyors, s legtöbbször ismét szonátaformájú.

A 4 tételes klasszikus szimfónia első nagy mestere Haydn.
Szimfóniáinak száma 1OO fölött van, Mozart 47, Beethoven 9 szimfóniát írt.

                    - A vonósnégyes

A klasszikus stílus legfontosabb kamarazenei műfaja. A kamara szó jelentése: szoba. A kamarazene olyan muzsika, amely nem terembe, hanem szobába való. A kamaraegyüttesekben csak néhány hangszer vagy énekes muzsikál együtt és többnyire úgy, hogy mindegyik külön szólamot játszik.

A klasszikus kamarazene műfajai:

vonóstrió: (3 vonós hangszer játszik együtt, általában 2 hegedű és cselló.)

vonósnégyes: (kvartett) négy vonós hangszerből álló együttes. Két hegedű, egy mélyhegedű (brácsa) és egy gordonka (cselló). A vonósnégyes 4 tételes kompozíció, a műfaj megteremtője Joseph Haydn.
Zeneszerzői munkásságának ez lett a legjelentősebb darabja.

kvintett: (vonósnégyes + 1 hangszer, mely lehet zongora, kürt, fuvola, klarinét stb.) Az ilyen együttesekben mindig a vendéghangszer a névadó. pl.: vonósnégyes + zongora = zongoraötös

szextett; szeptett; oktett: vannak hat, hét, nyolc hangszerre írt kamaraművek is, ezek azonban nem olyan gyakoriak, s főként vonós és fúvós hangszerekből tevődnek össze.

                    - A versenymű

A barokk muzsikában a concertáló, versengő elv jelentős szerepet játszott, még az operában is feltűnő helyet kaptak a szólóhangszerek. A XVII. sz. végére kialakult a concerto grosso, melyben a legtöbbször 3 vonós hangszer hangja állt szemben a teljes zenekar zengésével. Később Bach, Händel keze alatt létrejött a szóló - concerto, melyben egy szólóhangszer áll szemben a zenekarral. Tehát a versenymű: szólóhangszerre és zenekarra írt zenemű, amely a barokk zenében már ismert műfaj, de a klasszikus stílus ezt is a maga képére formálta.

Általában 3 tételes:

I. tétel: minden más hangszeres műfajhoz hasonlóan szonáta formát ölt

II. tétel: lassú

III. tétel: leggyakrabban rondó.

A zongoraverseny megteremtője Mozart. Versenyműveiben újszerű a zongora és a zenekar egymást kiegészítő viszonya. A zenekar fokozatosan a szólóhangszer egyenrangú partnerévé nő fel, s a kettő
rugalmas, sokszor szinte kamarazenei viszonyban áll egymással.

              2. Énekes műfajok

                    - A klasszikus opera

Míg a barokk korszak operatípusa az opera seria (komoly opera) volt, a bécsi klasszicizmus idején az opera buffa (vígopera) vált jellemzővé. Ehhez illett leginkább a klasszikus zenei nyelv mozgékonysága,
elevensége.

A barokk (recitativo és ária) egyoldalúságát felváltotta a komikus opera pezsgése: az áriák mellett duettek, s még nagyobb együttesek (tercett, kvartett, kvintett) tették változatossá a zenei anyagot.

A népszerűvé vált opera buffa jeles képviselői voltak: Piccini, Paisiello, Cimarosa. A műfaj legkiemelkedőbb mestere azonban Mozart volt.